Már a ház előtt voltam,amikor üvöltözés hallatszott. Már szedtem elő a kulcsomat,és nyitottam az ajtót,amikor az beleakadt valamibe. Dobozok. Táskák... Beljebb toltam az ajtót,így vele együtt a csomagokat is.
-Most nézd meg,a húgodnak erre kell hazajönnie-hallottam anyám hangját,de nem a megszokott módon. Megint ivott..
-Én tehetek róla?! Te vedeled halomszámra az alkoholt!-Mondta a nővérem,szinte zokogva.
Én csak álltam az ajtóban. Nem értettem semmit. Csak hallgattam a vitatkozást, a sörösüvegek földhöz csapódását a testvérem által. Lefagytam.
-El akarok innen menni.-bukott ki belőlem. Anyám erre ivott még egy kortyot,de Beki(Rebeka) mindig ott volt mellettem. Odafutott hozzám és szó nélkül magához szorított.Éreztem a lüktető szívverését, a könnyeit a vállamon és az őszinte szeretetet.
-Elviszlek innen. És az öcsénket is. Kimegyünk apuhoz Angliába,de be kell töltened a 14-et!
4 év korkülönbség volt közöttünk, így meg tudtuk érteni egymást és nagyobb volt az összetartás is.
-Apuhoz?-Kérdeztem
-Igen,de még nem tudom,mi lesz. Az öcséd biztos,hogy apunál fog lakni,ha kimegyünk.
-Öcsi? És én?-kérdeztem értetlenül.
-Lehet,hogy velem jössz. Hiszen kinn van Dávid is.-mondta.
Dávid Rebeka barátja.
-Rendben. Addig még úgyis megbeszéljük!-biztatott-De most kikísérsz a repülőtérre?
-Persze!
Elindultunk. Mindkettőnknél csomagok,néhány doboz és szatyrok. Amíg kiértünk a reptérre,mindent megbeszéltünk: az utat,az életünket. Mindent. Az utolsó két perc csöndben telt el az útból. Mindketten gondolkoztunk, a jövőt terveztük.
Megérkeztünk a reptérre: mindenhol emberek. Fiatal lányok,fiúk.Gazdagok,szegények.Anyukák sírtak gyermekeikért, és imádkoztak,hogy az út végén épségben megérkezzenek.
-Vajon anya sírni fog értünk?-kérdeztem félénken.
-Nem tudom.-Sütötte le szemét Beka.
Egymásra néztünk és éreztem a könnycseppet arcomon. Lassan végiggördült a csepp,majd sós ízét ajkamon éreztem.
-A londoni repülő 5 perc múlva indul! Kérem kezdjék meg a beszállást!-Figyelmeztetett egy női hang a hangszóróból.
-Mennem kell.Nagyon vigyázz magadra és az öcsédre! Amikor csak tudlak,hívlak. Szeretlek!
-Én is szeretlek!-mondtam,és ismét éreztem a könnyeimet arcomon.
A várakozó szoba ablakán kinézve még láttam a repülőt,majd az indulás után egyre halványodó pontot keresve tekintettem az égre.
Már elég sötét volt,amikor hazaindultam. Nem akartam hazamenni,inkább elbújtam volna az egész Világ elől. De nem tehettem. Az öcsém még otthon volt és beszélnem kellett vele.. Vajon hogy fogja fogadni a hírt..?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése